Anyák napján nem csak édesanyámat köszöntöm és nagymamáimra emlékezem, de engem is ünnepelnek. Iker lányaimmal a pocakomban fejeztem be az irodalomterápiás képzést, a diplomavédésre már babakocsival érkeztem. A biblioterápia és az anyaság így erősen összefonódtak bennem: megszületett a lányokkal egy anya és egy irodalomterapeuta. Coachként és terapeutaként is szenvedélyesen dolgozom a női lét kérdéseivel, így az anyaság témája megkerülhetetlen része csoportjaimnak. Körülbelül egy hónappal ezelőtt használtam először egy női csoportban a kortárs észt írónő Kätlin Kaldmaa, Ailill című novelláját. A kötetet Tóth Viki irodalomterapeuta kolléganőmtől kaptam, aki részt vett a fordításban. A különleges történet hangulata mindenkit elvarázsolt, Kätlin Kaldmaa szavakkal fest: a főhősnő naivitása, tisztasága, érzései olyan könnyedséggel, természetességgel jelennek meg a lapokon, hogy mi is részesei leszünk a csodának.
„Olyan érzés, érted, mintha szárnyak simogatnának belülről. Persze tudom, hogy valójában egyszerűen csak úszkál, de olyan, mintha hatalmas pillangók repkednének bennem. Admirális lepkék vagy micsodák. Aztán egészen közel hajolt Mika arcához, de úgy, hogy még ne érjen hozzá, pislogott néhányszor, és a szempillái súrolták Mika arcát. A fiú alig érezhetően összerezzent.”
Ajánlom ezt a történetet azoknak a nőknek, akik szeretnének elgondolkodni saját anyasággal kapcsolatos érzéseiken, azoknak az édesanyáknak, akik szívesen felidéznék a mai napon az anyává válás misztériumát. Boldog Anyák napját!
[…]
- Mit csinálsz? Elment az eszed?
- Hogy lehetsz ilyen meggondolatlan? A te állapotodban! Nem esett bajod? Hogy érzed magad?
- Nagyon jól. Ne aggódj már. Egyszerűen csak ilyen hangulatom volt.
- Hogy érted azt, hogy ilyen hangulatod volt? Most vigyáznod kell magadra, nem pedig a tetőről ugrálnod. Gondolkozz már egy kicsit. A harmadik hónapban vagy. Mit fog szólni az orvos? Mi lesz, ha történik valami? Gyere, hazaviszlek, le kéne feküdnöd. Ha te nem vagy képes vigyázni magadra, valaki másnak kell.
- Jól van. De ne aggódj, minden rendben. Nagyon jól érzem magam. Az orvosnak meg nem kell mindenről tudnia.
- Előbb nézzük meg, mi lesz a vége. Ha minden rendben van, akkor nem szólunk neki. Egyébként is kicsit túlságosan nagy őrültség ahhoz, hogy elmondjuk másoknak. Azt hinné, hogy megbolondultál.
- Ezek szerint a falról a vakolatot leenni, az teljesen normális dolog, a bungee jumping viszont nem?
- Jaj, ne okoskodj, nagyon jól tudod, hogy mire gondolok.
- Persze, hogy tudom. De most komolyan, hidd el nekem,hogy minden rendben.
- Majd meglátjuk.
Anna az elejétől fogva csodálatosan érezte magát. Nem émelygett, és a mindent elsöprő álmosság sem temette maga alá. Egyszerűen csak könnyűnek érezte magát. Könnyűnek és egyszerűnek. Mintha semmi sem lenne a hasában. Közben viszont olyan érzése sem volt, mintha üresség fészkelne ott. Olyasvalami volt ez, amit nem lehet szavakba önteni. Az első gyermekét várta, nagyon boldog volt, és minden a legjobban alakult. Annyira jól, hogy legszívesebben szünet nélkül ugrándozott volna, de attól meg az ő drága Mikája gurult dühbe, ezért aztán megpróbálta visszafogni magát.
Ahogy telt az idő, Anna egyre jobban érezte magát. Ugrált és szökdécselt, és ha lett volna dobja, akkor azt is verte volna. A barátnők beszámolói a terhesség árnyoldalairól leperegtek róla, nem volt szüksége semmiféle együttérzésre vagy segítségre, mert úgy érezte magát, mint hal a vízben. Következésképpen mindennek épp úgy kellett lennie, ahogy volt. Ez a fiú és ez a gyermek és ez az élet.
Egy nap aztán a magzat mozgása érezhetővé vált. Már elég nagyra nőtt, de még volt annyi hely Anna hasában, hogy szabadon forgolódhatott. És forgolódott is, ez a kis pillangó. Anna szerint a mozgása a szó szoros értelmében olyan volt, mint a lepkék röpte. Elmesélte Mikának:
- Olyan érzés, érted, mintha szárnyak simogatnának belülről. Persze tudom, hogy valójában egyszerűen csak úszkál, de olyan, mintha hatalmas pillangók repkednének bennem. Admirális lepkék vagy micsodák. Aztán egészen közel hajolt Mika arcához, de úgy, hogy még ne érjen hozzá, pislogott néhányszor, és a szempillái súrolták Mika arcát. A fiú alig érezhetően összerezzent.
- Na, látod, körülbelül ilyen érzés.
Eltelt még egy hónap. A lepkék nemhogy megnyugodtak volna Anna hasában, hanem mind élénkebbekké váltak. A baba mozdulatainak elvileg egyre erősebbeknek, ütésszerűeknek kellett volna lenniük, de nem ez történt. Mindaz a súly, amelyről a barátnők beszéltek, amely nem hagy rendesen aludni, és a hasadat a föld és a padló felé húzza, nem létezett Anna számára. Csak várta és várta és várta, de semmi sem történt. A hasa mintha egyre könnyebbé vált volna. Amikor hanyatt fekve aludt, mintha nem is lett volna hasa, semmiféle nyomást nem érzett. Csak nagyon ritkán és akkor is csak egy kicsit. Olyankor Anna arra gondolt, hogy a lepkék biztosan elaludtak, megsimogatta a hasát, és az oldalára fordult.
Valamikor a hatodik hónap vége felé Anna egy séta során úgy érezte, hogy nehéz a földön tartania a lábát. Olyan volt, mint hogyha az a hasonlat, a „mint akinek szárnya nőtt", egyszerre valósággá válna. A cipője egy icipicit felemelkedett, és Anna érezte, ahogyan a teste középpontja a levegőbe emeli őt. Megrázta magát, visszaerőltette a cipője talpát a talajra, és leült a legközelebbi ház lépcsőjére. Komoly zavarban volt. Az arra járó nők közül többen is aggódva kérdezgették tőle, hogy
nincs-e szüksége segítségre vagy orvosra. Anna minden alkalommal megrázta a fejét és azt mondta, hogy csak pihen egy kicsit. Megszokta már, hogy a növekvő hasa ellenére nagyon egyszerűnek és könnyűnek érzi magát, és a megváltozott méreteit leszámítva egyáltalán nem zavarta a terhesség.
A városban, ahol laktak, volt egy park, a közepén egy sárkány alakú, hosszúkás dombbal. A dombháton egy sétány futott végig, ide menekült Anna az új érzéseivel. Kevés ember járt arra, és ha ott is voltak valahol, a nagy gesztenyefák eltakarták őket. Leült egy padra, és megpróbált gondolkodni.
A gondolatai azonban szerteszét voltak a fejében, akár a pillangók, és hamarosan a feje körül repkedtek, lepke módra. Láthatatlan pillangók. Elfoghatatlan gondolatok. Kószák és sejtelmesek, ő maga is alig értett valamit belőlük. Ott ült egy darabig. Órákig. Végül aztán el kellett indulnia hazafelé.
Anna először bizonytalanodott el az utóbbi fél év alatt. Csendes volt és hallgatag, és este hamar lefeküdt. Reggel korán felébredt, már öt előtt. Mika nyugodtan aludt. Anna kisiklott az ágyból, felöltözött és kiment. Ugyanabba a parkba, ahol előző este üldögélt. Ezúttal egyik padra sem ült le. Megállt a gesztenyesor elején, és várt, a feszültségtől ökölbe szorult a keze. Várt. Várt.
Aztán a hasában lévő lepke felemelte. Csak egy kicsit, épphogy próbaképpen. Anna elnyomta a rátörő félelmet és ellazult. Semmi sem történt. Nem zuhant le. Belecsípett a karjába, úgy igazán, jó erősen. Fájdalmat érzett, tehát nem aludt. A levegőben állt. Megpróbált a repülésre gondolni.
Megértette, hogy hiába mozgatná a kezét úgy, mint egy szárnyat, abból az ő esetében semmi sem lenne, ezért gondolkodnia kellett. Igyekezett kitalálni, hogyan akar mozogni, Először is elképzelte, hogy ugyanebben a testhelyzetben fél méter magasan lebeg. Földet ért. Tett néhány lépést, csak úgy. Újra a levegőben akart lenni, és fel is emelkedett. Ezúttal már magasabbra képzelte magát. Elképzelte magát egy méterre a földtől. Felemelkedett és egyáltalán nem félt. Elrepült. Visszarepült. Arcával már a nagy, szőrös gesztenyeleveleket súrolta. Szélesen elmosolyodott. Elképzelte, hogy ráül az egyik ágra. És így is tett. Ott ült az ágon, lóbálta a lábát és eltelt boldogsággal. Ez nem lehet, ez nem lehet, mondta a bal félteke. De hiszen itt ülsz, de hiszen itt ülsz, válaszolta a jobb. Anna hosszasan kiélvezte az érzést, aztán óvatosan leszállt az ágról - a landolást még gyakorolni kell - és hazagyalogolt.
Azon a hajnalon kezdődött Anna kettős élete. Napközben ugyanolyan várandós nő volt, mint bármelyik másik, boltba járt, főzött, éjjel azonban, amikor a férje mélyen aludt, a sárkányos parkba járt repülni. […]
Anna megtanulta egészen másként látni a világot. Csak éjjelente, a sárkány gerincének gesztenyefái között repülhetett. Így is tett. Majdnem minden éjjel eltűnt Mika mellől, mintha vérfarkas lenne. Rohant, már-már repült a tavacskához, majd felemelkedett a gesztenyefák fölé. Néha nagyon magasra merészkedett, olyan magasra, hogy a város fénylő gyöngysorok labirintusaként terült el előtte. Megkereste az ismerős utcákat és örvendezett. Az élet mégiscsak csodálatos. Sajnos nem tarthatott sokáig az öröme. Hamarosan megjelent az újságban egy cikk a boszorkányokról, akik éjjelente a város fölött repkednek. A képen egy homályos alak látszott a sötét égen. Halványan emberre emlékeztetett, bár kicsit furcsa alakja volt.
- Mit ki nem találnak - mondta Mika a vacsoránál, és megmutatta az újságot Annának. - Teljesen világos, hogy Photoshoppal csinálták. Megint mindenfélét összehordanak. Anna megnézte és megvonta a vállát. Hát mit lehet erre mondani. […]
Anna egyre többször járt ki a városból napközben. Az erdőbe, repülni. Mit tanulhat az ember, aki a madarakkal együtt neszezik a falevelek között? Az erdeifenyők tűleveleinek borzongató élességét, a hárslevelek puha gyengédségét, az égertobozok kipp-kopp-kopogását a csupasz karon, az erdő illatának változását a nyirkos avarszinttől a fák csúcsa felé. Anna úgy repült, mintha nem lenne holnap.
Egy sötét augusztusi éjjelen megtörtént. A gyermek, ez a pillangó jelezte, hogy eljött az idő. Gyalog mentek a kórházba, hiszen nem voltak olyan gyakoriak a fájások, és Anna szeretett volna még egy kis időt adni magának és a gyermeknek. A szülés sokáig tartott. A gyermek valamiért nem akart kibújni.
Anna beszélt hozzá, mondta neki, hogy lehet, hogy szabad, hogy nincs semmi baj, ennek így kell lennie. A gyermek ránézett a nagy szemével és így szólt:
- Nem tudod, miről beszélsz.
Végül, a tizenhatodik órában, amikor Anna azt gondolta, hogy már tényleg nem bírja tovább, már tényleg nem tudja elviselni, a gyermek kibújt. És Annában valami összeomlott. Nem fogta fel rögtön, de egy idő után megértette: eltűnt a könnyűség. Ott a túloldalon suttogtak valamit, halkan. A gyermeket kézről-kézre adták, néhányszor felsírt.
- Hol van, hol van, adjátok ide, látni akarom - kérte Anna zihálva. Csendesen és nagy szakértelemmel sürgölődtek a szobában.
- Igen, igen, mindjárt megtöröljük - mondta valaki.
Aztán odahozták Annának a gyermeket. Csodálatos kis lény, öt ujjacska az egyik kezén, öt ujjacska a másik kezén és a hátán két szárny. Két szárny, amelyeknek még meg kell tanulniuk a levegőben repülni. A vízben már tudtak. Két szárny. Anna elmosolyodott, és a hasára vette az újszülöttet. A gyermek nyöszörgött egy kicsit.
- Ailill, kicsi Ailillem — suttogta Anna, és a gyermek megnyugodott.
Hallgatta Anna szívdobogását, és Anna volt a világ legboldogabb anyukája. A világ legboldogabb anyukája, akinek szárnyas kisbabája van. Ez a gyermek, ez a kis Ailill volt a világ legtökéletesebb gyermeke. Minden csodálatos volt, minden rendben volt. Kócos, sötét haj, kicsi, szuszogó orr, aprócska pocak, kinyíló és összezáródó ujjak - és két tökéletes szárny. A gyermekkel együtt a szárnyak is pihentek. Nekik is nehéz volt az érkezés. Anna gyengéden megsimogatta őket. A tollak még nedvesek voltak és összetapadtak, de érezte bennük az aprócska csontokat, amelyek széttárják majd őket, hogy uralhassák a levegőt. Ez alatt a kilenc hónap alatt mindvégig ezek éltették, velük repült. Tudta, hogy milyen erősek ezek a szárnyak, de nem mondta el senkinek. Ezek az apró, pici Ailill-szárnyak mindkettejüket a magasba repítették. Anna lehunyta a szemét, és hallgatta, ahogy a két szív dobog – az övé már kezdett megnyugodni, és boldog anyatempóban vert, Ailill szíve egy kicsit gyorsabban dobogott, de lassan lecsillapodott, ahogy a gyermek elaludt. Valaki betakarta őket. Mika bejött, de a gyermekből csak annyit látott, amennyi kilógott a takaró alól. Látta a fejét, egy apró kezecskét, és megcirógatta őket. Ailill pihent.
Nem adatott nekik sok idő, kisvártatva ugyanis beviharzott a szobába egy sereg orvos és orvosszerű figura – eljött a reggel, és ők most érkeztek meg a munkába -, egy darabig ott sürgölődtek, aztán az egyik fontoskodó hangon kijelentette, hogy az újszülöttet megfigyelésre viszik, mert egy ilyen komoly rendellenességgel született gyermeket gondosan szemmel kell tartani, és Anna még szóhoz sem jutott, amikor Ailillt takaróstul elvették tőle. Mika egy pillanatra meglátta a takaró alól kikandikáló szárnyat, és semmit sem értett. Anna fáradtan felsóhajtott és így szólt:
- Majd később, Mika, majd később.
Átvitték egy kórterembe, hogy aludjon, és ő csak aludt és aludt és aludt. Amikor felébredt, ott ült mellette Mika, sápadt és gondterhelt volt. Neki senki nem mondott semmit, szó volt valami orvosi konzíliumról, konzultációkról meg ilyenekről. De a gyerekről semmi. Most már nem volt menekvés. Elmondta Mikának. Nem, nem a repülést, azt okosan elhallgatta, hanem a várandósság könnyűségét és egyszerűségét. És mesélt a tökéletes és csodálatos Ailillről, akinek erős kis szárnyai vannak. Mika nagyon meg volt döbbenve. Anna feltápászkodott. Lábai erősen a földhöz tapadtak, a levegő nehéz volt, és csak nyomta és nyomta és nyomta lefelé. Rájött, hogy ez már így marad. Kihúzta magát. Ha így, hát így. Elindultak együtt megkeresni a gyermeket. A személyzet makacs tiltakozása ellenére végül bejutottak abba a szobácskába, ahol Ailillt inkubátorban tartották.
- Nem kell őt dobozban tartani - mondta a nővérnek Anna. - Anélkül is nagyon jól boldogul. A légzése rendben van, semmi szükség erre az egészre. Anna tudta.
- Igen, de mi lesz, ha elrepül? - kérdezte aggodalmasan a nővér.
- Ha nálam van, akkor nem fog - mondta Anna.
Anna tudta.
- Megyek, megkérdezem.
- Kérdezze csak- mondta Anna, és kivette a gyermeket az üvegkalitkából.
- A mi gyerekünk, minden úgy lesz, ahogy mi akarjuk - magyarázta Mika kérdő tekintetét látva.
Anna úgy érezte, mintha a gyermek szorosan hozzábújna. Megszoptatta. A gyermek evett és a szárnyak egy kicsit mozogtak. Anna nézte ezeket a csodálatos szerkezeteket, gyönyörködött a parányi, aprólékosan kidolgozott tollakban és arra gondolt, hogyan fejlődhetett ki mindez őbenne. Saját testének bölcsességére gondolt, arra, hogy hogyan képes ilyen bonyolult dolgokat megoldani. Csontokat és húst és szemet és szempillákat és ujjakat és lábujjakat és körmöket és szívet és tüdőt és májat és veséket és térdízületeket és könyököket növeszteni, és az egész egyébként is bonyolult szerkezet tetejébe még ezeket a végtelenül kecses szárnyakat is. A szárnyak egyébként fehérek voltak. És mindazokat a csontokat, amelyek a szárnyak munkájához kellenek. Hiszen Anna tudta, hogy ezek a szárnyak működnek és erősek és embereket mozgatnak. És Anna beszélt Ailillel. A legközvetlenebb módon. Gondolattól gondolatig. Ez a gyermek ugyanis nem csak egy kis csecsemő volt, aki csendesen nyöszörög és hangosan sír, ez a gyermek egy másik világ teremtménye volt, a szárnyas emberek világából érkezett, ahová Anna nem tud utána menni. Mika próbált megbarátkozni az új helyzettel. Óvatosan megérintette a gyermek kezecskéjét, fejét, majd egy ideig gyűjtötte a bátorságot, míg végül meg merte érinteni a szárnyát is. A fehér, tollakkal borított szárnyat.
- Olyan, mintha igazi lenne - mondta döbbenten.
- Mert igazi - mondta Anna. - Elbír.
- Mitévők legyünk? - kérdezte Mika.
Erre a kérdésre kinyílt az ajtó, és a kórterem megtelt fehér köpenyes emberekkel. Félkörbe álltak és figyelték, hogyan alszik a gyermek Anna mellén, jóllakottan.
- Jó napot, a főorvos vagyok - szólalt meg az egyik. – Sikerült alaposan megvizsgálnunk a gyermeküket.
- Ailillt.
- Tessék, kérem?
- Ailillnek hívják - mondta Anna.
- Vagy úgy. Szóval sikerült alaposan megvizsgálnunk a gyermeküket, és a röntgenfelvételek alapján nyolcvan százalékos biztonsággal mondhatjuk, hogy a gyermek fejlődési rendellenessége megoperálható.
- Ez mit jelent? - kérdezte Mika.
- Ez azt jelenti, hogy műtéti úton eltávolítjuk a fejlődési rendellenességet, és a gyógyulást követően semmilyen szövődmény nem fog fellépni.
- De mi nem akarjuk ezt - mondta Anna. - Mi nem akarunk műtétet.
- Egy ilyen fejlődési rendellenességgel nagyon nehéz az emberek világában élni. Önök is beláthatják. Megértem, hogy még sokkos állapotban vannak, és nem fogják fel a helyzet komolyságát, de ez egy rendkívül súlyos eset. És tekintve, hogy aránylag biztosan megoperálható, én nem látok semmilyen problémát.
- Ez nem rendellenesség - mondta halkan Anna.
- Tessék, kérem? - kérdezte a főorvos.
- Ez nem rendellenesség, ezek teljesen egészséges és normális szárnyak - mondta Anna. - Mint a hattyúkéi.
- Ha óhajtja, kivételesen nevezhetjük ezeket a képződményeket szárnyaknak is, ám a Homo sapiens esetében mégiscsak rendellenességről van szó, amelyet egy gyors beavatkozással eltávolíthatunk.
Anna mondott volna még valamit, de Mika megszorította a kezét, és Anna visszafogta magát.
- Nos tehát. A műtétet holnap reggelre tűztük ki. Mivel ritka jelenséggel állunk szemben, filmre vesszük a jövőbeni kutatások számára. Remélem, nincs ellene kifogásuk. Előkészítettünk önöknek egy külön szobát, ahol együtt tölthetik a gyermekkel az éjszakát, már nem kell inkubátorban lennie. Viszontlátásra, jó estét kívánok, reggel találkozunk.
És mielőtt még az újdonsült szülők szóhoz juthattak volna, a fehér köpenyek egymás után ismét kivonultak az ajtón. A nővér megmutatta nekik a szobájukat, és odaadta a gyermeknek szükséges ruhákat és pelenkákat.
- Bár ezekkel - mutatott a kicsi ruhák felé - nem nagyon tudnak most mit kezdeni. De ez a szabály - mondta és eltűnt. Hosszú idő eltelt, mire Mika végül meg bírt szólalni, ekkor aztán hosszasan, alaposan, valahonnan mélyről előkotorva érveket hozott fel, hogy miért az orvosoknak van igaza. Anna csendben hallgatta, Ailillel az ölében. Ő inkább a gyermekre figyelt, mintsem a férfire. A kicsi képeket mutatott neki arról a világról, ahol a szárnyak éppolyan mindennaposak voltak, mint a kezek és a lábak.
- Igen, igazad van - mondta Anna Mikának. - Igen, hát persze.
És a gyermek szárnyai összerezzentek az ölében. Reggel különös izgatottságot lehetett érezni. Már hajnaltól nagy volt a nyüzsgés a folyosókon, az emberek fel-alá szaladgáltak, az ajtó mögött füleltek, kocsik zörögtek halkan, parancsok repkedtek, a hangulat ünnepélyessége még abba a kicsi szobába is behatolt, ahol Anna, Mika és Ailill már rég nem aludt. Csendben voltak és nesztelen és hármasban, Ailill időnként összezárta vagy széttárta a szárnyait, és közben azok a kis hófehér tollak kicsúsztak egymás alól, majd újra becsúsztak egymás alá. A világ legtökéletesebb szárnyai. Kopognak. Kinyílik az ajtó, megjelenik egy nővér.
- Jó reggelt, elnézést, de el kell kezdenünk a gyermek előkészítését a műtétre.
— Ailill.
- Hogyan, kérem?
- Ailill a neve.
- Elnézést, el kell kezdenünk Ailill előkészítését a műtétre.
- Igen, természetesen.
- Adjon nekünk még néhány percet.
- Rendben. Tíz perc múlva visszajövök.
Mika először merte a karjába venni Ailillt. Ügyetlenül megölelte a gyermeket, megpuszilta és így szólt:
- Ügyes legyél, kicsim.
Ailill megmozdította a bal szárnyát.
Mika visszaadta a gyermeket Annának.
- Most kimegyek - mondta. Megcsókolta Annának azt a kezét, amellyel Ailillt tartotta, és felállt.
- Most kimegyek.
Anna bólintott.
Fogta a gyermeket. Tudta, hogy nincs sok ideje. Egy perc, két perc. Felállt, és fel-alá sétált a szobában a kicsivel. Három perc, négy perc. Nézte a kisbabát, és mindent látott benne, látta a tökéletesen formált felszínt, bőrt, hajat, szemet, körmöket, az aprócska gyűrődéseket a csuklója és a bokája körül,
belátott a bőre alá, látta mindazt, ami a gyermekben dolgozott, ami élő, repülő lénnyé tette őt, látta azt a két, fehértollú szárnyat, amelyek már készenlétben álltak, és éberen várakoztak. Öt perc, hat perc. Anna a mellére szorította a gyermeket és az beszélni kezdett hozzá. Anna hallgatta a gyermeket,
maga volt a figyelem, és mindent megértett. Hét perc, nyolc perc. Odalépett az ablakhoz. Halkan kinyitotta. Az augusztus végi reggel langyos melege beáramlott a szobába. Harmadik emelet. Eltartotta magától a gyermeket. A gyermek kitárta szárnyait. Erősen, akár egy kis hattyú. Csendes suhogással, akár egy kis hattyú. Anna kinyitotta a másik ablaktáblát is. Kinyújtotta a karját. Belenézett a gyermek szemébe, és ez egyike volt azoknak a pillanatoknak, amikor megáll a világ.
A gyermek lába egy pillanatra az ablakpárkányra támaszkodott,
majd lendületet vett, és már fent is volt a levegőben.
Anna állt és nézte. Ailill repült.
Amikor az ajtó kinyílt, Anna az ágyon ült, a keze az ölében.
Kätlin Kaldmaa: Ailill, részletek
Megjelent a Breviárium című kötetben, Észt Intézet és Pluralica 2016, fordította: Márkus Virág
Kép: Saját