A zoom ülés végén kimentem friss levegőt szívni, kinyújtózni. A fejemben még pörögtek az ülés mondatai, amikor elsuhant pont a Göncölszekér felett egy hullócsillag. Mit is kívánjak? Arra van szükségem, amit szeretnék? Erről jutott eszembe ez a Márai novella, amit csoporttársaim, Hajnal és Viki ismertettek meg velem. Olvassátok:
„A társaság az erkélyen állott, és a szikrázó, fényes nyári égboltot bámulták. Egyszerre csillag hullott le az égről.
− Csillag! – kiáltott valaki. – Gyorsan, szabad kívánni.
A háziúr, hatvanéves, nem túlságosan gazdag, de nem is éppen szegény, nem valami egészséges, de nem is beteges, nyugodt kedélyű ember ezt gondolta:
Az ám, csillag. Mint tavaly ilyenkor. Ez az első meteor, melyet lehullani látok ebben az évben. Itt a nyár, a csillaghullás ideje. Mit is kívánjak? Egészséget, igen. De ez a pillanat olyan rövid, s ez az első, meleg nyári éjszaka olyan gyönyörű… s most érzem, hogy már nem félek úgy a haláltól, s nem vágyakozom semmire oly mohón, mint régebben. Jó lenne élni, igen. De talán jó lesz meghalni is. Már minden történetet hallottam, ellenségeim meghódoltak, barátaim hűtlenül elhagytak, s tudok barátságosan nézni fiatal nők szemébe, indulat és rablási szándék nélkül. Mit is kívánhatnék még az élettől? Még egy ilyen nyarat, s aztán még egyet. Mondjuk, még tizenötöt vagy húszat, igen. Szeretném, ha utolsó pillanatban nem fájna semmi. Szeretném elkerülni az oxigéncuclit, a sebész kését, a morfium gonosz-édes bódulatát. Csillag, szép csillag, már lehulltál. Ismerem az életet, minden ízét és zörejét ismerem. Mit is kívánjak? Mindazt, ami van, még sokáig. S aztán a könnyű és gyors halált. Nekem is volt titkom, mint mindenkinek, s ezt a titkot most már magammal viszem a sírba. Ne még, csillag! Csendes halált adjál, olyat, mint az álom.
Az író felnézett az égre, olyan szomjasan és kíváncsian, mintha először látott volna.
Csillag – gondolta –, első hulló csillag ezen a nyáron. Mennyei primőr. Ilyenkor szabad kívánni valamit. Nyár van megint, itt az ünnep, az édes ünnep, csillaghullással, rakétákkal, meleg, emprimés* nőkkel, édes gyümölcsökkel. Mennyire vágytam az életre! De az ifjúság múlóban; már nem vágyom oly dühösen reá, csak ünneplem és szeretem. Minden ünnep, egy ideje. Ez a nyári éjszaka is az. Ezek az emberek a közelemben, ünnepi lények. És ünnep lesz reggel is, párás, forró ünnepély, sok, gőzölgő hússal, mint valami tömegszerencsétlenség pillanatában. Már nem haragszom az életre, irigy fogcsikorgatással. Nem is becsülöm túl. Milyen is viszonyom hozzá? Nézem. Iparkodom megérteni. Iparkodom megbocsátani. Egészen közelről nézem, minden pillanatot mélyen belélegzek, egy nő szemét, egy árnyas-lombos út nyári illatát, egy írott sor lejtését. Nem igaz, hogy hiába élek, s nem lehet segíteni az embereken. Csak magamon nem tudok segíteni. A titok annyi, hogy adott pillanatban vállalni kell önmagunkat, jellemünket, hajlamainkat, testünket és műfajunkat. Akkor minden egyszerűbb. Az élet nem jó és nem rossz; milyen is? Olyan, mint az olcsó irodalom: olyan életszagú. Mit kívánjak, csillag? Már sokat tudok az életről, s tapasztalataimat tűrhető és tisztességes formában elő is tudom adni. De ez kevés. Mire vágyom, mit szeretnék? Talán, hogy ez a borzongás és áhítat, mely láttodra eltölt e pillanatban, ne múljon el egészen eszméletemből soha. Ez az áhítat, amely néha, pillanatokra, emlékeztet, hogy költő vagyok.
Ez minden, amit óvok, rejtek magamban. Nem akarok áhítat nélkül élni. Nem akarok áhítat nélkül meghalni. A világ olyan, mint egy rendőri hír. De én tudom, csillag, hogy ez a föld, amelyen most állok és a mindenségbe pillantok, ez is csillag, s fénylik a nyári éjszakában, mindenestül, velem együtt. Én magam is csillag vagyok, mint a gyanta vagy szúnyog a meteorban, mely most hullott le az égről. Ez a ház, ezek az emberek, ez az erdő, mind része a csillagnak, s fénylünk a végtelen és világos éjszakában. Mind csillagok vagyunk. Ezért borzongunk meg néha. Ez a legtöbb, amit tudhatunk. S egy napon lehull ez a csillag is, gyantástul, költőstül, telekkönyvestül. Adj áhítatot, csillag.
És volt a társaságban egy szép, már nem egészen fiatal nő, aki a csillag láttára fázékonyan összehúzta vállán a tüllkendőt és ezt gondolta:
Csillag, szép csillag, add, hogy holnap telefonáljon. Neked az nem lehet olyan nehéz. És ne engedd, hogy lezuhanjon a repülőgéppel, amikor jön Belgrádból. És vigyázz reá, hogy repülés előtt ne igyon, mert akkor kunsztstükköket csinál az érkezés pillanatában a repülőtér fölött, s előbb-utóbb kitöri a nyakát. S azt én nem élem túl, kedves csillag. Abban a pillanatban én csúnya és öreg leszek, nem hívatom többé a masszírnőt, és lemondom mind a két kisestélyit. Add, kedves csillag, hogy megváltozzon és gyakrabban telefonáljon. Add, hogy különösen találó és gonosz szavak jussanak eszembe, mikor más nőket ócsárlok előtte, olyan nőket, akik szebbek és fiatalabbak, mint én. Eddig csak azt mondtam, hogy pattanásos az idegen, tetszetős nők háta, néha büfögnek és cselédhangon nevetnek. De ez kevés. Adj új szavakat, melyek oly hatásosak, hogy undorral bámuljon minden nőre, aki még nem múlt el harmincéves. Add, hogy váljon el, s add, hogy én is váljak el, s add, hogy házunk legyen a Rózsadombon, közös hálószobával és két nachtkasznival** és háziáldással az ágyak fölött. S ott éljünk, körülbelül hetvenöt-nyolcvan évig. De ha ez sok és lehetetlen, nem bánom, kedves csillag, akkor beérem azzal is, ha telefonál holnap, és kivisz kocsival a Svábhegyre. Add, hogy jó napom legyen, s add, hogy neki is jó napja legyen, s ne beszéljen folytonosan arról, hogy ő tulajdonképpen még mindig az első feleségébe szerelmes, mert azt én nem bírom, attól megőrülök, s estére gyomorgörcsöt és heves főfájást kapok. Add, hogy este szabad legyek, add, hogy ne essen az eső, s ha esik az eső, akkor ő legyen szabad és felmehessünk hozzá. Nini, már lehullt. Miből van egy ilyen csillag? És miért hull le? És mi lesz egy ilyen fényes csillagból a földön?…
S mindhárman, csaknem egyszerre, hangosan és mosolyogva mondták:
− Babona. Babona az egész."
*többszínű nyomással készült selyemszövet
**éjjeliszekrény
Márai Sándor: Csillag, megjelent a Kabala cikkgyűjteményben, Helikon Kiadó, 2006. 97- 100. oldal
Fotó: Jeremy Thomas / Unsplash
