Kő és hiúság
Sajnos, rosszul megy. Mi? Az életem. Ezért kellene jegyzeteket írnom. Valami naplófélét, mellékműfajt, magánbeszélgetést. Valami vigasztalót. Úgy látszik, bizonyos körülmények közt, bizonyos koron túl minden csak vigasz. Itt ez a nyári kert. Maga a nosztalgia. Egy nagy, tágas, lombos nosztalgia közepén ülök, fekvőszékben; délutáni pázsit, úgy fekszik végig rajta a nap, mint az angol regényekben; a fejem felett egy óriási hársfa, már elvirágzott, de még mindig járják az emlékező méhek; oldalt a domb, az erdő, és fent a vár, terrakotta bástyavonulat az égre vésve. (Sárga-kék, ősi nosztalgiaszínem.) S folytathatnám száz évig, hisz imádom a részleteket. De elég. – S minderre nem azt mondom, hogy: szép, hanem azt, hogy: vigasztaló. Milyen bölcs lettem.
Az is furcsa, hogy mostanában minduntalan leülök a dívány szélére, és azt motyogom magam elé: az életem. Vagy azt (pláne!): a szívem. Meghökkentő. Efféle tüneteken mérhetem a megrokkanásomat. De ebből is elég. Érdekes, hogy milyen undorító így leírva az önsajnálat. Pedig erről van szó, épp ezért volna szükségem naplójegyzetekre.
Mi várhat még rám? Nyilván írok még egypár verset. Írok jobbakat, mint eddig? Nem valószínű. Elég világosan látszik már, hogy a lehetőségeim legkisebb ívét tudom csak megfutni, a legalacsonyabb pályát, ami tőlem telt. Ha nagy szerencsém lett volna, ha izgékony irodalmi élet izgatottan várja a műveimet, akkor talán sikerült volna megfutnom egy Szabó Lőrinc-féle pályát – nem a mű fajtájára gondolok persze, hanem a magasságára. Ady nem vagyok, ez evidens, de nyilván telt volna belőlem háromszor annyi vers, egy sor esszé, ha minden jól megy, próza is. Hát nem így lett.
(…)
Milyen este van! Nyilván ezért lettem lírikus, mert ezek fontosak nekem. Ez az égbolt, ezek a napok, az az óriási egy szál nyárfa a kanyarban, a visegrádi kapu után; a lezúduló széna-szag-sár az erdőből; a két nagy, árvízi pocsolyában a két békakórus – strófa, antistrófa –, amint válaszolgatnak egymásnak. De ne írjunk lírai prózát. Ahhoz jobban fel kell kötni a fehérneműt, különben kutyafüle az egész. Elmélkedjünk. Az könnyebb.
(...)
Nem leszek Szabó Lőrinc. Le kell számolnom vele: nem érhetem el azt, amire képes lennék. Bizony: kallódom, sőt talán elkallódom. Kérdés: csak a körülmények miatt? Nem. Lustaság van bennem, gyöngeség. Többet, többet kellene dolgoznom.
Minden barátom azzal szokott dicsérni, hogy milyen erős, milyen férfias vagyok. Ez hízeleg is nekem, igyekszem is azt domborítani, amit dicsérnek bennem. De igaz-e?
Jó, mentségemül szolgálhat, hogy sokat kellett – más értelemben – dolgoznom, hivatal, bélyegzés, értekezlet; tanítás, vad kamasz fiúkba fektetett fölösleges energiák; fordítás, fordítás, tízezer sorok, végeláthatatlan homokrágcsálás a francia klasszicizmus tájain, egy Racine, két Molière, két Corneille, La Fontaine szakajtószámra – de hát más nem csinálta? Mások fejét nem ütötték? Nem rúgták ki őket az úgynevezett magyar irodalomból? Nem rúgtak nevetve a hasukba? – Nem, ez nem mentség. Arról van szó, hogy megadom magam a keserűségnek. „Nem dolgozom, csak ha valami hajt, egyébkor hetes mélabú temet.”* S mivel semmi sem hajt –p ugyan ki a kutyának kell, amit írnék? –, hát nem dolgozom. Annyi kitűnő költő van itt, nagyrabecsült barátaim, megbecsült idegen alkotók: elhúzzák ők a magyar költészet szekerét nélkülem is. Nem fontos, amit csinálok. Nem fontos? Hazudom. Fontos nekem. Csak… csak… ülök, és forgok keserű levemben: megbénít a keserűség. Lusta vagyok és szomorú. Alig van valamire gondolnom, ami nem gyötör. Életem másik gerendája kiesett. Ez – az irodalom – ilyen. Versenyen kívül kellett volna futnom, s elfáradtam, mielőtt a pályára jutottam volna. De hát össze kéne szednem magam! Mi mást tehetnék az életben még? Mi más élni, mint „egy célra elhajítva lenni”? Mi más kötelesség van – néhány erkölcsi normán kívül –, mint saját képességeink végigfutása? Mért nem teszem? Mert nem vagyok erős. Nem vagyok „férfias”.
Gyönge vagyok.
*
Ha pedig így van, miért nem kötöm fel magam? Mi a vigasz? Mi a remény? Mi a támasz?
Azt hiszem: a kő.
Minden emberben van valahol egy kő. Súlyos, szilárd, egynemű. Talán urániumféle, mert sugárzik, talán mágnesféle, mert minden feléje esik. Ez a kő: csak van. Ez a legfőbb tulajdonsága. Próbálhatom megmozgatni, erőszakoskodni vele – hiába. Figyelhetem, kérlelhetem – nem felel. Egyáltalán megérezni a létét, az is ritkán sikerül. De azért van. Bár velem nem törődik. Semmivel sem törődik. A kő közönyös.
Nem azonos a tudatalattival. Az sokkal hígabb, mozgóbb, gomolyosabb – ez mint-ha a tudatalatti atommagva volna.
Nem azonos a transzcendenssel; az kívülem van, ez bennem. De velem sem azonos, mintha külön érdekei lennének. Fütyül a tudatos érdekeimre.
Félek is tőle olykor, hiszen nincs hatalmamban. Állatokban, növényekben és – igen – kövekben ráismerek néha. Természeti jellegű.
Csak az a vers ér valamit, ami mellőle nő ki, vagy amelyikben legalább egy fotonja, egy lehasadt paránya található. Minden egyéb vers epidermisz-borzolódás, langyos szimpla kávé.
Ő van legbelül, legmélyebben. Sötét, magánvaló. Ha megszűnik: megszűnök. Vagy talán beleolvadok. – Tőle függök. Minden más hiúság.
(1958. július 14.)
* Az idézet helyesen: „Nem dolgozom, csak ha valami hajt; / Egyébkor lusta mélabú temet.” (Arany János: BOLOND ISTÓK. Második ének, 12. versszak.)
Forrás: https://www.holmi.org/2008/05/nemes-nagy-agnes-hagyatekabol-ii
kép: Madhu Shesharam / Unsplash
