Terápiás írás hosszútávú apákról
Az előző közel egy évben megengedtem magamnak, hogy nem posztolok. Már egy ideje érlelődik bennem a gondolat, hogy – ahogy lassan visszaszivárognak az ügyfeleim, egyik a másik után – újrakezdem ezt is. Azt is sokáig fontolgattam, miről szóljon az első írásom a hosszú szünet után. Ez a szöveg végül nagyon meg akart születni. Nem terveztem, de jött. Terápiás írás lett belőle.
Az elmúlt 11 hónap életem legboldogabb és legfájdalmasabb időszaka volt. Tizenegy hónapja vagyok nagycsaládos, ebből hat hónapot kórházak parkolóiban, folyosóin és konyháiban töltöttem. Küzdöttünk az orvosokkal, a rendszerrel, az elemekkel – és küzdöttünk Vele is. Mindhiába. Három hónapja nincs velünk Apukám. „Egy jött, egy elment” – mondta Édesanyám fekete humorral. Felfoghatatlan, hogy neki nem lesz Nagyapja. Kinek a lábán fog táncolni egy családi jóbarátunk esküvőjén? Ki tanítja majd meg biciklizni? Ki viszi edzésre, amikor én a másik kettővel zsonglőrködöm különórán, úszáson, edzésen?
Vegye kezébe sorsát, vásároljon magának apát!
